Dundulkámom! Hát hogy meglepődtem ma! Kiderült, hogy tudja, hogy én vagyok az Orsi. Sose kérdeztem tőle persze eddig, hogy: hol az Orsi? így az se derülhetett ki, hogy tudja-e. Igaziból egyértelmű volt, hogy nem tudja, mert én magam nem hívom Orsinak ugye, az anyukája a nagynénjének hív, vagy néha Orsi néninek, bár arról ugye letiltottam, mármint a néniről. Anyu, mama Orsikának, hát, szóval nem tudtam, hogy mit gondol Dundulka, nekem mi a nevem. Na és akkor azon felbuzdulva, hogy szombaton az anyukáját is meg tudta mutatni, amin én szintén meglepődtem, rátértem a lényegre. A délutáni alvás előtt olvasgattunk az ágyon és hirtelen megkérdeztem tőle, hogy hol az Orsi? És erre a Dundul blazírt arccal, minden érzelmi körítést mellőzve, határozottan rám mutatott. Szeme se rebbent. Nem hittem el! Így még megkérdeztem vagy ötször és hát ez a kis Dundu tudja a nevem! Ó, hát milyen ügyes és okos!
Aztán anyukája elmondta, hogy szokták gyakorolni a családtagokat abból a kis képes könyvből, amit én csináltam Grétinek pont e célból, hogy gyakorolhassa ki kicsoda. Hát de hogy milyen ügyes! Már azt se értem, hogy honnan tudja, hogy én vagyok a képen. Aztán meg élőben. Jó, nem hüjjjének akarom nézni, csak olyan fura, hogy már ilyen okoska.
Cucudundum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése