GRETI blogja

Ma délután érkeztem Grétihez. Jó sokáig nem nyitottak ajtót.

Aztán ezzel a fejjel fogadott :D

Első körben gyorsan matatkázott a táskámban. Most újjal érkeztem, de nem zavarta, hisz volt benne napszemüveg és akkor minden rendben van a kis dundul világában.

Odaadta, hoyg én is örüljek.

Aztán nagy műgonddal rám is adta... Kizárólag fordítva, máshogy nem jó.

Korrigáltam.

Kupakrakosgatás nélkül sem telhet el nap. A legaranyosabb, mikor dirigál, mikor kell innom és árgus szemekkel lesi, hoyg tényleg iszom-e :D A legjobb, ah vicceskedek is hozzá persze.

Jaaaj, nagyon vicces, hogy zörög a cukorkás doboz!

Bármeddig elpakolászna. Nem is tudom hagyta-e már abba önszántából, vagy mindig csak abba lett vele hagyatva.

Letépte a napszemüveget a fejemről. Már előre boldog volt, hoyg milyen jó buli ez.

Aztán leült uzsonnázni, de az is csak napszemüveggel ment.

Belekeveredett a sálamba. Szegény kezdett komolyan ideges lenni, mert hiába próbálta kihúzni a lába alól, nem tudta. Nem értette miért, de én elmondtam neki. Mert ez egy körsál, nincs vége, nem tudja kihúzni a lába alól, csak lehúzni róla. Az idegösszeomlás előtti utolsó pillanatban szabadítottam ki. 

Fogócskáztunk is, mert mindig huncutkodva hívott, hogy kergessem meg. Meg megtanult tényleg elbújni is, nem csak olyan kisbabásan. A sötét előszobában belapult a cipős szekrény mellé, szorosan a falhoz. És ott várt türelmesen. Nem kukucskált ki, nem jött elő, csak lapult :D

Aztán felöltözött sétához, de előtte még kertészkedett anyukájával. Elvileg Dundulka válogatta melyik virágot ültesse az anyukája, de annyira nem izgatta fel a lehetőség. Rábökött a sárga árvácskára és kész. Legyen az. Aztán a többit meg tegye anyukája, ahoyg gondolja. :D A kész műtől se esett hanyatt, de legalább elmondhatja, hoyg a kertészkedés is megvolt már idén. 

Aztán lementünk sétálni.

Sétáltunk-sétáltunk, míg nem elértünk a helyi kutya kertjéhez. Kukucskált be, ott van-e a kutya, de nem volt. Van itt egy Dundul fejmagasságnyi vasoszlop és hoyg ne fejelje le, megfogtam a kezét, míg elhaladtunk mellette. 

Az oszlopot elhagyva elengedtem, hagy menjen. Ment is, kb 5 lépést, aztán elterült a járdán teljes hosszában. Láttam, hoyg beütötte a homlokát is, de szerencsére ott volt a sapkája, gondoltam nem fájhatott neki rettenetesen. Hát nagyon rosszul gondoltam. Úgy sírt szegény, hogy zengett az egész lakótelep. Még anyukája is hallotta fent a lakásban és hívott, meg írt, hoyg mi történt a kizsbabával. Jaj, nagyon nekikeseredett szegény, alig akarta abbahagyni a sírást. Azért nem aggódtam annyira, mert néha, ha izgalmas dolgokat mondtam, vagy mutattam, akkor azért abbahagyta, majd újra rázendített, mikor eszébe jutott mi is történt vele. Cucumkám. Igyekeztem nagyon együtt érezni vele. Kapott puszit is, de hiába. Meg volt róla győződve, hoyg a világ összeesküdött ellene, ezért vádló és megtört tekinteteket küldött mindenkire. Azért volt egyébként az egész, mert alig aludt, álmos és eléggé ingatag volt amúgy is, sokat esett-kelt.

Bár a kocsijában már mutogatott, ha érdekeset látott és makkantott is hozzá, de azért még nem jött meg teljesen a kedve az élethez. Még a játszótérre érve és ezt az új nyeles biciklit kipróbálva se volt az igazi. Pedig azt ő akarta. 

Aztán egyik pillanatról a másikra meg röhögős jó kedve kerekedett, nem is értettem. Meglátta a kisházat és gondolta felmászik a tetejére a békákon. És ez vicces volt és boldoggá is tette. Szerencsére. Ezután már a régi Dundul volt.

Végre a kedvenc babája is szabad volt babakocsitól. Örült neki nagyon, mondjuk aztán hamar eldobta. 

Azért kaviccsal megetette, nem hagyta éhen.

Hintázott, aztán sietett a homokozóba.

Sajnos itt is sokat esett-kelt és mikor elnyúlt teljes hosszában a homokban, mint nemrég az aszfalton, döntöttem, bemegyünk a játszószobába. Amúgy is eléggé fújt a szél. Mondjuk szerencsére ez az esés nem fájt neki, meg se nyikkant, csak mozdulni nem bírt a sok ruhában.

Határozottan igyekezett be, de aztán megtorpant és első körben meg is ijedt a benti néniktől és elbújt a lábamba. De aztán bemerészkedtünk és bent már boldog volt.

Itt is talált egy csufka babát és tologatta kicsit a bevásárló kocsiban.

Aztán megmutatta milyen ügyesen tud felülni a székre. Nagyon ügyesen, csak olyan labilis volt a szék, hogy fogni kellett végig.

Aztán találtam neki egy nyuszit és nagyon megszerette, pedig nem szokott odalenni a plüssökért általában. Repült a baba, a nyuszit tologatta tovább.

Beültette a székébe is.

Utána gondoltam szervezek neki húsvéti fotózást és ezen végre nyuszi is volt, nem úgy, mint a hivatalos fotózáson ugye. Annyira egy aranyos, mert csinálja, amire kérem. Odaül a foteljébe, fogja a nyusziját okosan és vigyorog is. Dundulka!

Egyszer csak jött egy kislány és elterelődött a Dundulka figyelme. De azért egy ideig pózolt még a kedvemért.

Itt már azt mondta, hoyg elég és ő akkor is megy, ha ez nekem nem tetszik :D Közben persze röhög.

Ment megnézni a kislányt. Vitte neki a nyusziját, mutatta, hoyg nézze meg. Nagyon aranyos volt! A kislány meg megkért engem, hoyg vegyek ki neki egy labdát. Mondom jó, de vessen már egy pillantást a Dudnu nyuszijára, hagy örüljön a kis aranyos.

A kislány bemutatta az ugráló tudományát a labdán, Gréti el volt ámulva tőle. Ment utána és úgy csodálta. Persze a nyuszival.

Aztán sütött kukoricát és mosogatott.

Bevásárolt, hozott nekem paprikát.

Lett egy babahaverja, egy ijesztő nagy fiúbaba, lehet, hoyg bohóc is volt, nem tudtam megállapítani. 

Aztán hozott egy orvos táskát, kipakolta, megnézegettük mi van benne. A kislány is segített, mondott mindent ügyesen, okosan. Dudnul igyekezett megtanulni, hogy kell becsatolni a táskát, de egyelőre ne érti teljesen, és nem is sikerült neki. 

Nem tudtam képeket készíteni mindenről, de olyan aranyosan játszott a kislánnyal, hogy csak na. A kislány már 3 éves volt és neki is lesz ősszel kistesója, ezért megszerette a kisbabákat. Dundukának mindent elmagyarázott hoyg kell, mi az, stb és mindent oda is adott neki, meg elfogadta, ha Gréti adott neki valamit. Nagyon aranyosak voltak és sokáig játszottak. 

Egyszer Dundul odavitt egy labdát a kislánynak, átnyújtotta, majd szó nélkül felkapta azt a zenélő teknőst, amivel a kislány játszott és el akarta vinni. Aztán megkértem, adja vissza, majd játszik vele, ha a kislány befejezte, vagy játsszanak együtt. Erre fogta, visszatette a teknőst, felkapta a labdát, amit ajándékba vitt és elviharzott :D

Hazafelé indulván is ilyen jó kedve volt.

Elmentünk virágokat fényképezni. Eleinte tetszett neki, de aztán elunta és rám kiabált félig röhögve, hoyg unja magát. Olyan ari, hoyg mindig igyekszik röhögni a kirohanásai mellé, ha akar valamit, mert gondolom sejti, hoyg úgy hamarabb teljesül a kérése. Bár lehet, hoyg nem gondolkodik semmi ilyesmin, csak már ekkora korban is tudják, hoyg kell manipulálni.

Betoltam egy szép ág virághoz és akkor már nem elégedetlenkedett.

Anyukája lejött elé, hoyg kicsit sétálgassanak együtt. Sajnos pont a kis játszótér mellett találkoztunk, ahol Dundul nem ért rá köszönni neki, mert azzal volt elfoglalva, hoyg nyávogjon, miszerint ő ide is be akar menni. Nem ment persze.

A házuk mögött parkban sétálgattak végül.

Fogni kellett végig, mert már alig állt a lábán, olyan álmos és fáradt volt.

Lépcsőzni azért még volt ereje. Felmenni felment, de a lejövetelnél segíteni kellett.

Végül be kellett tenni a kocsiba, mert minden lépés után eltaknyolt. Csak így "beledobtam", mert nem volt energiám rendesen beültetni, bekötni. Így meg moccanni se bírt, nem tudott kiugrani.

A két kép közt fél másodperc van. Mondom, hoyg mindig próbál jó képet vágni a dolgokhoz. :D

Otthon megmutatta milyen ügyesen tudja kidobni a kólás üveget. És azt is tudja, hoyg ezt nem a rendes szemetesbe kel, hanem a műanyagosba.

Aztán fogócskáztunk, bújócskáztunk, visított, röhögött sokat, elmúlt a nagy fáradtsága. Épp a kanapén henteregtünk mesét nézve, mikor megérkezett apukája. Hanyadt feküdtem, ő meg a hasamon hanyatt. Aranyos volt :D Én is elfáradtam, már ülni is nehéz volt. Úgy elterült, mint egy kis béka, neki se volt ellenére a heverészés.

Mivel apukája megérkezett, én elkezdtem hazafelé készülődni. Elmentem wc-re is. Mikor jöttem ki, életemben a legóvatosabban nyitottam ki az ajtót, nem is tudom miért, de mm-ről mm-re. És jól is tettem, mert Dundul ott várt állva az ajtóba kapaszkodva. És ahogy jöttem ki, egyszer csak olyan sírásba kezdett, hoyg a szavam is elállt. Neki is, levegőt se vett, úgy kellett sírni. Elképzelni nem tudtam mi történt vele, mert 100%, hoyg nem csíptem be semmijét és nem is ütöttem neki az ajtónak. Annyira lassan jöttem ki, hogy láttam is, ahogy kapaszkodik és semmi se történt. Azóta se tudjuk mi lelte, de nagyon kikészült. Felvettem, nézegettem, de semmi. Aztán apukája átvette és bohóckázott vele gyorsan, hátha elfelejti az egészet, de nem. Jobban sírt, mint lent, mikor elesett (utólag az jutott eszébe a mamájának, hogy esetleg hozzáért az ajtó a púpjához és az fájhatott neki. hát nem tudom.) Vigasztalhatatlan volt. Épp ekkor érkezett meg a nagymamája is, és csak lesett, hoyg mi történt. Szegény Cucum meg csak bömbölt, ráadásul egyre jobban, hiába próbálta mindenki megnyugtatni. Végül én eljöttem, mikor vacsorát osztottak neki és később, mikor híreket kaptam róla, már megnyugodott. Szegény Cucum, két ilyen bőgést egy nap, és mindkettő velem!