GRETI blogja

Siettem ma délután Kiscilához, mentünk matracot venni a szüleinek, mert anyukája dereka nagyon fáj a régin. Kiscila nagyon örült nekem! Főleg, mert nálam volt a szent táskám is...

Volt most benne egy új cukros dobozka, ami végre csörgött, mikor megrázta, hát volt öröm! Akkor is nagy várakozással rázza őket, mikor már üresek és mindig meg is jegyzi, hoyg jéé, már nem csörög.

Aztán felöltözött szép tavasziasra és indultunk. Itt rá mert nézni az utcán egy néni, sőt meg merte dicsérni a pórázos hátizsákját. Semmi különös nem volt a nénin, de Dundulka azért jól elbújt, hoyg ne is lássa. Inkább nézegette a farmeremet közelről és addig el se engedett, míg biztosra nem állítottam, hogy a néni elment. Aztán nézett utána izgulva, hogy nehoyg visszajöjjön.

Miután nénimentesedett a környék, nekiindult. Végre kipróbálta a szülinapi hátizsákját a babapórázzal. Vagyis az igaziból kutyuspóráz :) Van egy piros is, de a mai szettjéhez a gyönyörű szürke illett. Ment boldogan, észre se vette, hogy meg van kötve. A hátizsákot is kérdés nélkül tűri. Egyelőre. Szerintem azt se veszi észre. Érdekesek ezek a babák.

Fogom a Dundult a hátizsák kapaszkodójánál. Pont kézmagasságban van.

Anyukája átvette, hogy sétálgassanak. Mint a szatyrot, átvette a fülénél fogva :D

Aztán Dundul megunta az egy helyben topogást, határozott léptekkel elindult végre sétálni. A baj csak az volt, hoyg kocsival kellett mennünk, csak a fotók kedvéért sétálgatott kicsit a ház előtt, meg hoyg gyakorolja magát a pórázzal. De ez őt nem hatotta meg, ment, mert dolga volt. 

Anyukája meg se bírta fékezni!

Csak így....

Dundul rettenetesen zokon vette, hogy nem sétálgathat arra, amerre elképzelte. Ó, szegény kizsbaba, fogja még érni pár ilyen mostanában.

Jó, azért még ott nem tart, hogy hisztiből leüljön tüntetni a céljaiért, csak elesett, és ülve maradt.

Mutatta, hoyg merre szeretne valójában menni. Először vehemensen, aztán lemondóan.

Végül csak eljutottunk a Csillagvárba. Járt már itt Gréti a játszóházban, de akkor még kicsi volt, vittem a karomban, nem sokat értetett a dolgokból. Na de most, hogy a saját lábán szabadult be! Ment előre elámulva, hogy hova hoztuk. Nézegette a kirakatokat, de mint aki vásárolni akar. Végül kézen fogtam, úgy mentünk, hogy valamikor azért eljussunk a DM-be is és utolérjük anyukáját.

Talált még egy nagy macit útközben. Úgy megörült neki! :D

A DM-ben kapott egy kis kocsit és tolta ügyesen. Hiába járt már DM-ben is, most teljesen el volt ájulva az egésztől. Hogy ő bárhol megállhat, nézegetheti a polcokat, bármit megfoghat, levehet. Meg volt babonázva.

Először teát választott magának, aztán vitamint, de mondtam, olyan van neki otthon, tegye vissza. Vissza is tette szépen.

Nagy nehezen megtaláltuk anyukáját is. Szerencsére az ő sorában is lehetett mindenféle szépet találni. 

Itt illatosító sprayt vásárolt épp boldogan.

Aztán teát, amit átpakolt a szemközti polcra a mosogatószerek közé. És röhögött is hozzá :D

Mikor minden elkezdett hullani a Dundul körül, anyukája elkezdte siettetni a távozást. Még előtte készítettem aranyos képeket, aztán felszedhettem a szétdobált dolgokat és elindultunk a kassza felé.

Vett egy harisnyát, biztos, ami biztos.

Végül ezzel a szalvétával állt be a sorba. Anyukája visszaküldött minket egy szebbért...

A DM után következett a matracos üzlet. Hát, ott egy nagyon nem szimpatikus bácsi volt az eladó. Gréti nem is tágított mellőlem, nem volt hajlandó, csak a bolt elejében maradni, jó messze a bácsitól. Nem bántam, mert nekem se tetszett. Ha egyedül vagyok, azonnal ki is jövök...

Vágyakozott kifelé, ahol voltak autók, kutya is ugatott az egyik kertben, repülők szálltak, szóval csupa érdekesség. Ráadásul ácsi nélkül.

Egy darabig azért még maradtunk. Nézegette a matracokat ő is.

Itt már nagyon frusztráltan tekintgetett az anyukája fel, hogy meddig beszélget még és mikor indulunk. És akkor ezen a ponton kivittem inkább.

Sétálgatott.

Kavicsokat dobált egy cicatálba.

Aztán itthon elmentünk még sétálni. Nézegette a virágokat. Először nem akart erre jönni, hanem ellenkező irányba és zokon vette, hoyg arra kell menni, amerre mondom. Olyan ari. De aztán noszogattam, meg kedvet csináltam neki az én utamhoz és a végén el is felejtette, hogy ő másfelé akart indulni. Kis aranyos.

A Dunapartra mentünk. Ahogy leértünk megálltunk, hogy megfordítsam a kocsiján az ülést és újra háttal utazzon és lássam mit csinál, mert azon az 5 perce úton, míg leértünk, kiidegelődtem. Nem látom mit mutogat, ő ideges, hogy nem mondom azonnal, amit a dundu ujja mutat, nyökög, elégedetlenkedik. És amúgy is minden 5 méternél meg kellett állni, hogy előremenjek hozzá megnézni épp mi a nyomorkája. Na, szóval megálltunk, hogy megfordítsam az ülést. Őt ehhez ki kellett venni nyilván, de mit csináljak, hoyg ne menjen el? Az a bizonytalanság érzés szállt meg, mint mikor kiskutyát enged el először az ember és fogalma nincs mit fog csinálni. Mert még ha érti is, de érti egyáltalán?, hoyg maradjon ott, akkor is, ott fog-e maradni, vagy csinál, amit akar, vagy ha ott is marad, meddig? Mikor lesz elege a maradásból és indul el szó nélkül, hogy most már eleget várt? 

Na de nem volt mit tenni, odaállítottam a kocsi mellé és kértem, hoyg maradjon ott. Végül is otthon a fotelban is szoktam erre kérni és érti is, csak van, hoyg vigyorogva nem marad, hanem huncutodva az ellenkezőjét csinálja. Na de nem így most! Most ott állt, mint egy kis cövek mozdulatlanul és nézte a Dunát. A legelején ugyan el akart indulni, de akkor még nem tudta, hoyg tényleg, komolyan kérem, hoyg maradjon. Az ülést persze nem tudtam megfordítani. A végén elkezdtem neki mondani, hogy hát, ez nem megy, stb és akkor látszott, hoyg tudja, végeztem, mindjárt mehetünk. De nem indult el csak úgy, hanem szépen mosolyogva megkérdezte, hoyg akkor mehet-e végre. Aranyos, hoyg azt gondolja, ha mosolyog, kedvezőbb lesz a válasz. Sokszor csinálja ezt. ÉS persze mehetett is, nagyon cuki volt. Kisdundul.

Hintáztunk. Ez egy nagyon fura és szerintem nem is túl biztonságos hinta, ami a láncokat illeti elöl. Nem is értem a konstrukciót. Ha abba kapaszkodik a baba és előredől... hát, fura. Szóval ma meg meg akartam tanítani, hoyg oldalt kapaszkodjon, mert amúgy is ott kell, és hoyg dőljön hátra. Az első képen még gyönyörűen ment neki, boldog is volt, de fél másodperc múlva már mutogat, ahogy szokott, kapaszkodni eszébe se jutott, aztán meg újra elöl akart kapaszkodni és a hátradőlésről is megfeledkezett, úgyhoyg kiszállt szépen. Ez mondjuk semennyire nem zaklatta fel, mert amúgy is menni akart a következő játékra.

Kipróbált egy babaszéket is. Nyáron majd itt hekkezik már biztos.

Homoksöprés.

Hazaérve nem akart feljönni, ment volna még ki. És akkor kérdeztem, nem akar-e mesét nézni fent. És akart és jött. Én mondjuk el is felejtettem, mire felértünk, de nem így ő! Nagyon meglepődtem, hogy overállban sietett a tabletes fiókhoz. Hirtelen nem is értettem mit akar, aztán esett le, hoyg a mese... :D

Mese végeztével ő persze még újabbakat akart nézni, de mondtam, hoyg nem lehet, befejeztük, tegyük vissza a fiókba. Egy felet vinnyogott, de aztán álláspontot változtatott, felállt és visszavitte a tabletet a helyére. Betette a fiókba és be is csukta...

Ezek után produkciózott a sámliján. Ő hozta be a sötét előszobából egyedül. Olyan volt, mint egy cirkuszi kisoroszlán, aki épp szerepel. Kérdeztem is, hoyg kisoroszlán-e, mire megint mutogat a fiók felé... Az oroszlán hallatán mindig az oroszlános meséjére gondol, olyan ari. A többi állatról sose jut eszébe a tablet.

És itt a kész produkció, felült a sámlira.

Aztán a barinőjét, a Pöttyös Panni is ráültette, sőt, le is fektette.

Sajnos itt megtelt a telefonom, nem tudtam több képet készíteni, pedig az igazi buli még csak ezután jött. Dunduk teljesen bevadult. Fogócskázni kellett vele. Sikítva, röhögve menekült előlem, eszit vesztve, úgyhogy nagyon kellett figyelni, hogy ne érje nagyobb baleset. Ha nem kergettem, akkor leült mondjuk az erkélyajtó párkányára és vigyorgott kihívóan a kis pofájával, hogy menjek csak, fogjam csak meg. És ahoyg közeledtem visított, ahogy a torkán kifért, meg majd kiesett a száján, úgy kellett röhögnie. Nagyon aranyos volt, csak kissé hangos. Ez már igazi gyerekvisítás, nem babasivalkodás. :D Én is emlékszem kiskoromból milyen, mikor kergetnek és hoyg akkor tényleg visítani és röhögni kell, csak nem gondoltam, hogy már ilyen kicsikének is így élvezi ezt és követeli. Olyan ari. 

Aztán a sámlijával játszott, cipelte a nappaliból az étkezőbe, vagyis a szőnyegről a parkettáról és midig jó hangosan oda is vágta, hagy hallják hárommal alattunk is. Anyukája megkérte, hoyg ezt fejezze be, mert a néni alattuk már amúgy is elég rosszul néz ki, biztos nem örül ennek a zajongásnak. Értette is, hoyg hozza fel a szőnyegre, csak aztán okosan tett egy kört a szőnyegen, majd visszament a parkettára és ott vágta le újra és újra. :D Végül megfogtam a szőnyegen és nem engedtem, hoyg elvigye. Játékosan csináltam, így a hiszti elmaradt, csak húzta tiszta erejéből és nem értette egészen, hogy miért nem bírja felemelni. Aztán elengedtem (nem aközben, hoyg ő húzta, hanem mikor elengedte, hogy azért ne repüljön ki a lakásból :D), akkor meg csodálkozott, hoyg hirtelen mért lett olyan könnyű.

A nagy játékban megéheztem és megettem az ebédről maradt kínait. Szegény baba persze extázisba esett, hoyg ő is, ő is! Szaladt azonnal, kapaszkodott a lábamba, meg emelgette is fel őket, hoyg felmászik rám, de azért ahhoz még kicsi persze. Vicces volt. Aztán sivalkodott kicsit, hátha az meghat, de nem. Odaadtam neki a játékmobilját, hogy zenéljen kicsit nekem. Na ezzel csodák csodájára elvolt egy fél percig. Elment a babzsákhoz és abba hasalva zenélt :D Aztán visszajött és a legszebb mosolyát előszedve újra kérlelni kezdett, hagy kapjon csak egy kicsit. Ekkor anyukája tanácsára beültettem az etetőszékébe. Persze ott is követelődzött, de aztán elkezdtem bohóckodni neki és elfelejtette a hisztit. Aztán folytattam, mikor befejeztem akkor is. Ő maradt a székében, én meg a nappaliban ugrándoztam, labdáztam, ilyesmik. Hát szegény úgy nevetett, hogy szinte potyogott a könnye is. Nagyon aranyos, ahoyg a semmin így tud gurgulázni, még a kis vállai is rázkódtak, és belepirosodott a nagy jókedvbe.

Apukája csöngetett direkt, hoyg Dundulka meglepődjön, ki jön, de Dundulka nem lepődött meg, csak állt faarccal és nézett. Igazi Dundulka... És játszani is csak velem akart továbbra is. Ez a nap ilyen volt.