Dundulkára ma délután a konyhában üldögélve találtam, nézte, ahogy a nagymamája dolgozott valamit. Nagyon megörült nekem, hangosan kiabálva futott négykézláb az előszobába. Felvettem és ahogy szokott, gyorsan dirigálni kezdett, hogy akkor most jobbra, balra, ide, oda. Utána megmutatta az apukájától kapott színes kis gumilabdát, egyenesen büszke volt rá, hogy a céges csapatépítőről ő ilyet kapott.
Anyukája aludt, nagymamája egy idő után elment, mi meg sapkás napot tartottunk. Mindet felpróbálta, meg kellett neki mutatni a tükörben is, akkor vigyorog és szelfizgettünk is persze. Ő ebben már olyan profi, hogy rábök a telefonomra a kis mutatóujjacskájával és sose látott funkciók jönnek elő, amit aztán én persze nem tudok visszaállítani. Most a kamera fordult meg és nem és nem bírtam visszacsinálni. Már odatartottam neki, hogy csináljon ő újra valamit, de csak nézett bambán. Hát, mit is mondhatnék. Végül valahogy csak megoldódott, mikor összevissza nyomogattam a képernyőt.
Miután ezt meguntuk és az anyukája még mindig nem bukkant elő, lementünk a Duna partra megnézni a kacsákat. Voltak más gyerekek is, akik etették a kacsákat. Mi csak néztük, mert Dundu még nem tud dobni, előbb azt kell megtanulnia. Útközben madárcsicsergést hallgattunk. Tényleg figyelte (bal szélső kép) és hallotta is. Nevetett, mikor mondtam én is, hogy csip-csip. A repülőt viszont hiába mutogattam, nem látta, csak hallotta. Pedig olyan okosan nézte merre mutatok, de valahogy nem nézett el az égig, csak a fák magasságáig. Aranyos volt, ahogy próbálta meglátni mit mutatok valójában.
Hazaérve épp, hogy nekiültünk játszani, megérkezett az apukája. Lett nagy sivalkodva nevetés! A nyakába szokta ültetni és szaladgálnak lakás szerte fel-le, hogy borsót vegyenek, borsót vegyenek! És mikor odaérnek valakihez, akkor Gréti ránk hajol és röhög nagyokat. Meg is kell fogni, vagy puszilni ilyenkor, akkor még jobban örül. Annyira tudja, hogy ő a borsó, hogy az egyik könyvben fel is ismeri a tündér borsó királykisasszonyt és nevet rajta. Aztán fogócskáztunk is. Ez is úgy megy, hogy ül az apukája nyakában és lobogó hajjal, teli szájjal vigyorogva kergeti az előle fejvesztve menekülőt. Ha utoléri, még nagyobb az öröme. Az nem érdekli, hogy őt kergessék, akkor csak ül és néz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése