GRETI blogja

Fű, mennyi izgalom egy napra! Gréti sétálni indult délelőtt az anyukájával és a dédijével. A sétából viszont nem lett semmi, mert anyukája elesett a lépcsőn lefelé menet. Hasában a Dundu kisöcsije, kezében a Dundu maga, aztán a lába maga alá fordult, a Dundu meg ki a kezéből, de szerencsére csak legurgulázott az ölébe. Lett nagy riadalom, Gréti megijedt, sírt, anyukája nem bírt felállni, a dédi meg türelmetlenkedett lent. Végül vissza kellett fordulniuk és két emeletet visszaszerencsétlenkedni. A dédi a fájós lábai miatt haladt lassan, a Gréti, mert lépcsőfokonként kellett felmásznia (még jó, hogy Veresen gyakorolta mér sokat), az anyukája meg, mert egy lábon ugrált fel... Hívták a mentőt, érkezett a Dundu apukája, aztán én, nem sokkal később pedig a mamája és papája. Volt tumultus rendesen. Grétit eredetileg altatta az anyukája, de csak ordított. Bementem szólni, hogy hagyja, majd én elaltatom. De végül nem kellett elaludnia mégsem, azt mondta anyukája, hogy csinálhat, amit szeretne. Fú, csak úgy bazsalygott a kis dundu pofájával, hoyg ő akkor most előkerülhet az ágyból és a nagyokkal lehet. Először is játszottak gyorsan Totó papával, aki el volt ámulva, hogy Gréti milyen ügyes, okos, jókedvű és hogy tényleg mindent ért. Persze szoktak találkozni, de valahogy most nagyon brillírozott a Cucudundu. Meg együtt is brillíroztak, mikor a hűtőben huncutkodtak...

Pont a hűtőben kereste Gréti az ebédjét, amit senki nem talált, csak anyukája állította, hogy ott van valahol, mikor megérkeztek a mentős bácsik, egyikük megvizsgálta a kanapén szomorkodó anyukáját, majd elvitték a békásmegyeri szakrendelőbe. Barátkoztak Grétivel is, nem félt tőlük. Az egyiket szerintem télapónak nézte, annyira bámulta és arra hasonlított.

Ezután megebédeltettem. Persze játszani kellett közben sokat, hogy tátogassa a száját, de végül mind elfogyott az almás pulyka püré.

Ezek után megkapta élete első táskáját, mert annyira odavan a mieinkért. Nyilván ezután is a felnőtteké lesz izgalmasabb, de azért hátha annak is örül majd, ha mindig mást pakolunk bele és turkálhat benne. Örült neki, büszkén "hordta".

Még alvás előtt a nagypapája gyorsan ki akart fúrni két lyukat a szülei hálószobájában. Gréti feldúlt arccal, értetlenkedve nézett, hoyg ez most mégis mi? Mit csinál? És meddig zajong még ennyire nagyon?

Az ölembe ültettem és mondtam neki, hoyg semmi baj, csak nagyon hangos, és lyukat fúr a falba, hoyg ahhoz rögzíthesse az apukája könyvesszekrényét, mert a hajszál se tartotta már, hoyg ne boruljon rá valakire. És olyan aranyos ez a baba, hoyg figyelt végig nagyon, meghallgatta a mondókámat és látszott rajta, hogy el is hiszi maradéktalanul, így nem is aggódott tovább, hisz nem volt miért, megmondtam, hogy nem lesz baj. Nagyon aranyos volt.  Készítettünk inkább pár szelfit, míg ment a zajongás. Azt akartam lefényképezni, hogy mikor kérdezem hol van az Orsi, akkor rám mutat. Mutatott is, csak mindig akkor mikor épp nem tudtam megnyomni a gombot, utána pedig már csak a képernyőn volt hajlandó megmutatni, a legvégén (utolsó kép :D) meg már azt sem tudta pontosan, hogy mit akarok. Ő megmutatta hol vagyok, most akkor mi a nyűgöm még?! Igyekeztünk összehangolni az arckifejezésünket. :)

A lyukak elkészültével megnéztük mit is ügyeskedett Totó papa. Gréti ámult-bámult, hoyg el volt húzva a szekrény, fel volt hajtva a szőnyeg és ott volt egy nagy fúró is, hjaj! Ezután elmentünk olvasni és aludni. Izgult, hogy rögtön le kell feküdni, hiába mondtam, hogy nem, csak olvasni fogunk egyelőre. Méltatlankodott, hoyg lehúztam a redőnyt, mutogatott, hoyg húzzam csak fel. Aranyos volt. Olvasgattunk kicsit, elkezdett ásítozni, így gondoltam odaadom neki a tápszerét és hátha elalszik, míg megissza. De nem így lett. Nagyon elkezdett sírni a tápszer látványától is, nem kérte, nem akart a párnákra feküdni (ja a nagyágyban henteregtünk), csak sírni akart. Mutogatott az ágya felé, meglepődtem, de mondom legyen, betettem. Aha, vehettem is ki rögtön, nem gondolta komolyan az egészet. Ezen a ponton adtam neki vmi homeos bogyót, amit anyukája mondott és bekentem az ínyét is, mert újabb kisőrlő foga nő jobb oldalon alul és biztos az is fájt neki. Ezzel visszamentünk a nagy ágyba, szigorúan olvasgatni. Annyira fáradt volt már, hogy beült nekem háttal (én a jobb oldalamon kifliben feküdtem) és már lapozni se akart, csak hallgatni a mesét. A harmadik mondatnál egyszer csak előre bukott és úgy maradt. :D Elaludt. Az egész procedúra attól kezdve, hogy beléptünk a szobájába addig, hogy felborult, nem tartott tovább 15 percnél, szerencsém volt. Még egy darabig handabandáztam azért a biri biri bárányról, hátha félálomban észbe kap és felpattan. De nem. Aludt szépen kitekeredve rajtam. Netezgettem kicsit a telefonomon, aztán kijöttem. Most valamiért nem mertem megkockáztatni, hogy felemeljem és betegyem az ágyába. Talán, mert rossz pózban feküdt, nem tudtam egyszerűen megfogni, meg aludt már fél órája és nehogy felkeljen, hogy köszi, akkor ő ki is aludta magát.

Így egyedül alukált végig és szerencsére előbb kezdett nyöszörögni, miután felkelt, minthogy levetette volna magát az ágyról azzal az álomittas fejjel, amivel felkelt. A haja kész tanulmány volt.

Meglátogatta gyorsan anyukáját, megmosta a kis kezit a vizes poharában, nagyon élvezte. Mondjuk azt nem kérdezte meg, hogy fáj-e a lába, csak meghallgatott még pár kacsatáncot, vigyorgott rá aranyosan, aztán ment bandázni a kanapé tetejére a kacsával és a babával. Íme a csapat. :))

Aztán kaján kis mosollyal először lependerítette a babát, utánanézett, majd ment a kacsa is :D

És utoljára ő is lecsúszott. Egyedül! Mostanában nem ugrik, hanem mintha csúszda lenne a kanapé háttámlája, lecsúszik rajta. Ilyen arccal :D

Ezután jött az uzsonna. Nem nagyon volt mit ennie, így a reggeli valami kis zabpelyhes trutymó maradékát kapta egy fél naranccsal. Nagymamájának nem evett, na mondom majd én. Belevágtam a narancsot a pépjébe, elővettük a játékait és belapátoltam mindet a szájába. Külön is volt a narancsból, azt is adagoltam neki, meg néhány puffasztott rizsvirágot is elfogyasztott. Semmi fennakadás nem volt. Miután végzett, valamiért megkóstoltam a narancsát, mert olyan furán citromsárga színe volt, de mivel Gérti nem szólt semmit, nem gondoltam rossza. Hát én nem tudom hogy tudta megenni, mert olyan savanyú volt, hogy csuda! Fel is kiáltottam, hoyg fúúú, ez a narancs de fura savanyú, mire kiszól az anyukája a szobájából, hogy úristen, az citrom, oda ne adjuk neki. Citrom, narancssárga héjjal. Na most ennek mi értelme? Remélem évek mentek el vele, míg kikísérletezték. De Gréti hoyg tudta megenni? Szeme nem rebbent, mint aki tényleg narancsot eszik. És most ezzel értelmét vesztette gy elképzelt videofelvétel is, amit már kb Gréti születésétől kezdve várok, hoyg felvehessem, hoyg mit szól, mikor először eszik citromot. A net tele van aranyos videókkal, hogy hoyg fancsalodik el szegény babák arca és mennyire meglepődnek az erőteljes savanyú ízen. Na, Dundu nem lepődött meg... Narancscitrom.

És mindez még nem volt elég, megevett egy szem borsót is egészben, mert rohamot kapott, hoyg én azt eszem. És ahogy megette, kiderült, hogy semmi szín alatt nem eheti egészben, szét kell nyomkodni. Úgy is kapott két kanállal, de aztán hirtelen tele lett a pocakja, nem kellett több, mert nyilván az lett volna buli, ha kis zöld golyókat ehet.